A bántalmazóimhoz

Ez az a bejegyzés, ami már hónapok óta érik bennem. Hogy egy gusztusos hasonlattal éljek, olyan mint egy baszom nagy pattanás, ami érik, érik, érik, de valahogy eddig még nem tudtam kinyomni. Most azonban végre sikerült. Ugyanis most értem el az életem azon szakaszához, hogy le tudom írni ezeket a gondolatokat úgy, hogy egyáltalán nem okoznak lelki sérüléseket. Szóval vágjunk is bele!

A kölykök 60 %-a átesik iskolai bántalmazáson. Köztük vannak olyanok akiket naponta, hetente többször/párszor zaklatnak. A bántalmazás történhet az interneten keresztül, de a "való életben" is. Lehet verbális és fizikai.

 És itt kell megemlítenem, hogy sokszor nem a fizikai bántalmazás okozza az igazán mély sebeket! A tanárok sok esetben nem is tudnak arról, mi történik az iskolafolyosókon, a termekben vagy éppen az udvaron. Talán még ez az elfogadhatóbb eset, viszont számtalanszor voltam már tanúja (és elszenvedője is) annak, hogy bár a tanár pontosan tudta mi folyik a diákok közt, egyszerűen kihátrált a helyzetből. A szülőkkel is sokszor ez a helyzet. A gyerek nem mer beszélni otthon a történtekről, vagy ha beszél is, nem talál megértésre.
A legtöbb portál így vezeti fel a témával kapcsolatos cikkeket és lássuk be, igaz is amit leírnak.


A történetem

Az egész felsőben kezdődött és úgy érzem jó pár infómorzsát kell elszórnom ahhoz, hogy megfelelően érthető legyen a történet. Szóval, ha jól számolom 6. osztályban kezdődhetett az egész. Nem vagyok egy modell alkat, soha nem is voltam, valószínű nem is leszek. Ez akkoriban sem volt másként. Egy teljesen átlagos kiskamasznak néztem ki. Nem az volt számomra fontos, mint a legtöbb lánykának, engem valahogy mindig hidegen hagyott a smink meg a divat, így egy -szerintem- 12 éveshez való ruhatárral rendelkeztem és nem volt sminkcuccom. Bár úszni jártam rendszeresen, nem szőrtelenítettem. Nem szedtem a szemöldököm és nem tettem ki a nem létező mellemet a pólóimból. Nem volt seggig érő hajam, mert nem éreztem szükségét. Nos ezeknek hála jöttek is a "menő" gyerekek (főleg a srácok) és elkezdtek basztatni.

Ekkor következett az első fázis. Ekkor még úgy éreztem, hogy elbírok a szavakkal, miért is érdekelne engem pár hülye véleménye? Ez a szakasz egész sokáig folytatódott, aztán elértem a tűréshatárom végére. Az engem fikázó emberek száma egyre nőtt és a piszkálódás átcsapott zaklatásba.


Itt jött a második fázis. Igyekeztem a zaklatóim elvárásaihoz fejlődni. "Divatos" ruhákban jártam (legalábbis nagyon próbáltam) kiszedtem a szemöldököm, kevesebbet ettem, szőrtelenítettem, kezdtem átvenni a ""menő"" lányok szokásait. Sajnos ez nem segített semmit. Hiába voltam vékonyabb, ugyanúgy rám aggatták a jelzőket "dagadt" "sonka" "malac". Én pedig igyekeztem tenni ezek ellen. Többet sportoltam, kevesebbet ettem, fogyóztam.


A harmadik szakaszban már nem csak a zaklatók bántottak. Én is bántottam magam. Nem itt -még- nem a fizikai bántalmazásra gondolok. Saját magamat tartotta lelki terror alatt. Miért? mert hittem a bántalmazóimnak. Mert elhittem, hogy ronda vagyok, hogy kövér vagyok, hogy fogyóznom kell, hogy máshogy kell kinéznem.
Ekkor túl voltam egy kb 8-10 kilós fogyáson, amit önmagam éheztetésével értem el. Ez meglátszott az egészségi állapotomon is. alig jutott tápanyaghoz a szervezetem, gyenge voltam és betegeskedtem. A tanáraim nem tudtak semmiről. Nem szóltam nekik. A szüleim sem tudták, nem mondtam el nekik. Hülye voltam? Igen, teljes mértékben.
A negyedik szakasz volt a legrosszabb. Ekkor menekültem az öncsonkításba. elsőnek karcolásokat, aztán pedig mély sebeket ejtettem magamon. Olyan sebeket, amiknek a nyoma nagyon soká, de az is megeshet, hogy soha nem tűnik el. Össze voltam zavarodva. Ha bárki bántott verbálisan, én azonnal a pengémért nyúltam. Ez volt az a fázis, ami hosszú hónapokig, sőt évekig fennállt. És ez volt az a fázis, amikor eljutottam az öngyilkosság gondolatához. Mert volt ilyen. Nem egyszer, nem kétszer. Volt olyan este, mikor az ágyamon ülve, arra gondoltam, hogy megteszem. Mindezt azért, mert gyerekként, gyereknek néztem ki. Mert gyerekként viselkedtem. Mert gyerek akartam lenni.

Tudom. Leírva ez nagyon hülyén festhet, és így visszagondolva én sem hiszem el, hogy ilyen dolgok miatt majdnem eldobtam magamtól az életet. Viszont amit meg kell értenie mindenkinek, a bántalmazott fél, ilyenkor teljesen máshogy éli meg ezt az egészet. Neki a "Kövér vagy!" nem csak egy mondat, sokkal több annál!
Viszont ezt a posztot, nem azért akartam megírni, hogy mindenki lássa "mennyire rossz" volt nekem. Én köszönetet szeretnék mondani!
Bizony! Köszönetet a bántalmazóimnak!



Ugyanis, ha akkor nem kezdenek el kizárni a köreikből, lehet soha nem jövök rá arra, hogy milyen tehetséggel is rendelkezem! Ha nem zaklatnak, lehet soha nem alakul ki olyan jó kapcsolat a magyartanárommal mint ami most is van! Ha nem lehetetlenítik el az életem, akkor soha nem tanulok meg küzdeni! Ha velük lettem volna, most lehet én is egy budapesti gimnáziumban basznám a rezet. Ha nem mondanak nekem akkor annyi bántó dolgot, lehet soha nem tanulom meg értékelni a szép szavakat! Ha nem taszítanak ki, akkor lehet nem ismerem meg a mostani páromat!
Szóval köszönöm szépen! Ha nem zaklattok, akkor lehet soha nem találok rá magamra! De nektek hála, tudom, hogy a művészet az én világom! Tudom, hogy a volt magyartanárom bármikor szívesen fogad! Nektek köszönhetem, hogy az ország egyik legjobb művészetiében tanulok, tele vagyok értékes barátokkal és boldog párkapcsolatom van!

És képzeljétek, megtanultam elfogadni magam. Már nem fogyózom, nem éheztetem magam! És ha a tükörbe nézek, egyre gyakrabban tetszik a látvány!
Sajnos vannak olyan sebeim, amit nektek köszönhetek, de tudjátok mit? Büszkén vállalom őket! Mert tudom, hogy ezek jelképezik azt, hogy kitartottam akkor is, amikor sokan összeroppantak volna!
A végére csak annyit, hogy ha téged is zaklatnak, ne izgasd fel magad. Ez csak téged formál, méghozzá jó irányba! Amíg te egyre értékesebbé, egyre szeretetteljesebbé, érettebbé válsz, addig ők egyre mélyebbre süllyednek. csupán azért, hogy te még magasabbra törhess!